A Müpa Zsigmond Vilmos filmjeit bemutató sorozatának első darabja a Harmadik típusú találkozások, az a film, amellyel az operatőr elnyerte az Oscar-díjat. Félreértés ne essék: addigra már vagy három tucat egész estés játékfilmet fotografált, a rövidfilmekről és tévéfilmekről nem is szólva. Nem akármilyen teljesítmény ez, hiszen Zsigmond Vilmos és főiskolai társa, Kovács László 1956 novemberében hagyta el Magyarországot - miután végigfilmezték a forradalom eseményeit. Az amerikai filmvilágba beépülni azonban nem egyszerű. Ebben a díjban az is benne van, hogy az Amerikai Mozgókép Akadémia tagsága addigra már ismerte és elismerte a magyar filmcsinálót, aki nem csupán szakmai kiválóságával tűnt ki, hanem sajátos látvány-nyelvezetével is. Mert bár sokat beszéltek a trükkökről, a különleges hatásokról, az egyértelmű, hogy a film látványának/látomásának alapjait az operatőr teremtette meg. A film képei, fényei még négy évtized múltán is élnek. Kultusz értékű vizuális nyomok. A mai napig fel-felbukkan bennünk ez a film, értelmezzük, újraértelmezzük, hiszen egészen mást jelentett az amerikaiaknak, s megint mást az európai nézőknek. Mást akkor, és mást most. És természetesen mindig a rendezőre, Steven Spielbergre hivatkozunk.
Hogy általában miért esik kevesebb szó a filmek kapcsán az operatőrről? Miért van az, hogy a kritikusok is rendszerint egy-két lapos mondattal tudják le munkájának értékelését? Tökéletesen érthető. Amikor beszámolunk egy vizuális élményről, nem beszélünk a szemünkről. Márpedig a moziban az operatőr által teremtett fények, színek, kompozíciók olyan természetességgel jelennek meg, mintha a saját szemünkkel látnánk: amikor átadjuk magunkat az élménynek, meg is feledkezünk az alkotó szeméről.

A sorozat a Magyar Filmalap támogatásával valósul meg.


Rendező: Müpa