Müpa Filmklub

Magány-ügyek - Sorsok a német újfilm sűrűjéből

A hetvenes évek elejére a filmek világában elzúgtak Európa újhullámos forradalmai. Az NSZK-ban viszont éppen ekkor támadt fel a német újfilm, amely máig ható izgalmakat vitt a mozivászonra. Hősei nem a rajtuk kívül lévő világgal hadakoznak, hiszen a világ, a kor, a történelem már mélyen beléjük ette magát.

Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders, Werner Herzog, Volker Schlöndorff – mutatós névsor. Roppant különböző alkotók. Fassbinder a legérzékenyebb a társadalmi hatások személyiségformálásának feltárásában. Wenders hősei a helyüket, az otthonukat keresik egy globalizálódó világban. (Akkoriban a „globalizáció” szó még nem volt annyira felkapott.) Werner Herzog filmjeiben mindig előjönnek a vadság és a civilizáció, az első és a második természet dilemmái. Schlöndorff pedig tántoríthatatlan moralista, aki állandóan azt kutatja, meddig tart az egyén erkölcsi tűrőképessége. Mi kapcsolja össze őket? Leginkább az, hogy hőseik magukra maradnak, amikor döntéseket kell hozniuk. A német újfilmesek egy olyan kor krónikásai, amelyben a közösség egyre bizonytalanabbá válik. Ez már nem a magányos igazságtévő hősök kora, akik egykor még úgy érezhették, hogy valamilyen közösség nevében/érdekében cselekednek, csupán magányos emberek, akiknek aránytalanul nagy terhet kell cipelniük. A sorozat záró darabja bizonyos értelemben kilóg a sorból. Wim Wenders filmje, a Távol és mégis közel (1993) már egy új korszakba lép át, hiszen 1989-ben leomlik a berlini fal, és Európában sok minden megváltozik. A német film is. De ez már egy másik történet, amelynek itt és most mi is szereplői vagyunk.