Amikor 1982-ben bemutatták Alan Parker filmjét - Pink Floyd: A fal -, sokan felkapták a fejüket: „Hohó! Hiszen ezek a gondolatok már Lindsay Anderson 1968-es filmjében is felbukkantak!” (És akkor még Az élet értelme iskolai jelenetéről nem is szóltunk.) Kétségtelen, hogy a Ha… nagy hatású film. A brit új hullám egyik utolsó darabja. És egyik legkeményebb darabja. 1969-ben elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát. Iskolafilm. Vakáció után a diákok visszatérnek az iskolába. Ennek a brit kollégiumnak a belső történésein keresztül kegyetlenül, olykor szürreálisan mutat be a Ha… egy olyan világot, amelyet az elfojtás/elnyomás ural, az értelmetlen dresszúra, a szemforgatás, a kiüresedett, de görcsösen pátyolgatott tradíciók.
A brit új hullám fontos visszatérő kérdése volt, hogy mit is kezdjenek a fiatalok a világgal, hogy mit jelent számukra a szabadság, az autonómia, a szuverenitás. A Ha… ad absurdum viszi ezt a kérdést. Ha nem te írod a saját történetedet, ha egy paternalista közeg megfoszt a felelős döntések lehetőségétől, átléphetsz a képzelet, az álmok világába. Itt vagyunk a lázongó hatvanas évek végén. A tudatmódosítók kínálta kijárat az elkövetkező évtizedek filmes elmélkedésének lesz a tárgya. A Ha… egyelőre még csak az anarchiát villantja fel. Ha nem tudod megváltoztatni a világodat, ha nincs beleszólásod, ám lengje be lőporfüst a világot. Rendben van, semmi pánik, ez csak egy iskolafilm. De ennek az iskolának a határai azonosak Nagy-Britannia határaival.

Angol nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Rendező: Müpa