Az olasz csizma sarkán több évszázados hagyománya van a tarantella-táncok családjába tartozó pizzicának. A néphit szerint ez a szédítő tempójú tánc szolgált a szárnyas pók mérgesnek vélt harapásának ellenszereként és úgy általában a gonosz szellemek elűzésére. De arra is jó volt, hogy a parasztok a kimerítő munka után kitáncolják magukból a fáradtságukat, rogyásig… Az utóbbi években komoly reneszánsza támadt ennek a tradíciónak. A tarantula póktól ugyan már kevésbé tartanak, és a parasztok is könnyebben boldogulnak, de azért még mindig kell minden évben egy hét pörgés, amikor meg lehet szabadulni a felgyülemlett stressztől. Erre szolgál a salentói La Notte della Taranta nevű fesztivál, melynek házizenekarából emelkedett ki az énekes-tamburinos Antonio Castrignano.
Neve manapság egyet jelent a pizzicával, Amerikától Indiáig meghódítva közönségét. Amellett, hogy kisujjában van a dél-olasz hagyomány, a legfrissebb széljárásokra is érzékeny: Fomenta című albumán például - a török Mercen Dede közreműködésével - olyan elektronikus alapra helyezi a hagyományos pengetős, vonós, ütős, fúvós hangszereket, amely messzi világokba repít. Nem véletlen, hogy a könnyű- és a világzene olyan sztárjai kérték már közös munkára, mint a szerb Goran Bregović, az amerikai Stewart Copeland, az ír Chieftains, az indiai Trilok Gurtu és az olasz Ludovico Einaudi. Castrignano pontosan tudja, mi dolga a világon a pizzicának, meddig terjed a helyi értéke, és hol kívánatos több személyességgel vagy fúzióval gazdagítani. Persze, nem feledkezve meg esszenciájáról: a gyógyító tempójú pörgésről, rogyásig.


Rendező: Müpa