A koncert tehát ebben a tekintetben a szimfónia fejlődésének állomásait követi - a közönség így a szimfóniát mint a zenekari muzsikálás egyik legfontosabb műfaját ismerheti meg behatóan. Elsőként a klasszikus szimfónia atyja, Joseph Haydn egyik korai szimfóniája hangzik el 1763-ból. A fiatal Haydn tollából származik, aki a darab megírásakor még csak másodkarmesterként dolgozott az Esterházy család zenekaránál. A mű apparátusa kamara jellegű, a vonós hangszereken kívül mindössze öt fúvóst foglalkoztat, azokat sem mind önálló szólammal. Nem így Édouard Lalo bő száz évvel később született Spanyol szimfóniája, amely a romantika kiforrott stílusában, nagy zenekaron szólaltatja meg a spanyol dallamokat. Másik érdekessége, hogy ez a szimfónia egyben hegedűverseny is, szintén a kor ízlésének és változatosság iránti igényének megfelelően.
A műfajok összeolvasztását tetőzi be Alekszandr Szkrjabin: Az eksztázis költeménye nevében már nem is szimfónia, hanem minden érzéket megragadó költeményként áll előttünk, bár a szerző maga negyedik szimfóniájaként emlegette. A mű célja a kozmosz, az érzékiség, a katarzisélmény elérése, a zenemű végére a közönség a szó szoros értelemben módosult tudatállapotba, eksztázisba kerülhet. Ennek érdekében Szkrjabin végletekig megnövelt létszámú zenekart, illetve a mű legvégén grandiózus módon megszólaló kórust használ.

Rendező: Pannon Filharmonikusok