Az ifjú Liszt Ferencre mély benyomást tettek a cigányzene jellegzetes vonásai, ritmikai szabadsága, szokatlan modulációi, különös hangszínei. A zeneszerző 1840 és 1843 között jelentette meg Magyar dallok (sic!) című gyűjteménye darabjait, majd 1847-től kezdve a Magyar rhapsodiákat. E zongoraművek közül választotta ki azt a hatot, amelyeket zenekari köntösbe öltöztetett, és amelyek azóta is a klasszikus zenekari repertoár népszerű darabjai. II. zongoraversenyét Liszt hosszan érlelte. Amikor 1839-ben hozzákezdett, még világjáró virtuóz volt, mire 1861-ben befejezte, már visszavonult a pódiumtól, és ideje nagy részét az alkotásnak szentelte. Az egytételes, valójában öt szakaszból álló versenymű egyetlen téma különböző karaktereit mutatja be.
Richard Strauss korán felfedezte magának a szimfonikus költemény műfaját. Az Itáliából című zenekari fantázia után még a 19. század nyolcvanas éveiben megírta a Macbethet, a Don Juant és a Halál és megdicsőülést. Az Imigyen szóla Zarathustra már a befutott komponista műve, aki a következőket írta a darabról: „Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről. […] A szimfonikus költemény Nietzsche géniuszának hódol, s ez a géniusz az Imigyen szóla Zarathustra című könyvben mutatkozik meg leginkább.”


Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar