Gustav Mahler (1860-1911) szimfóniája a lélek halhatatlanságába vetett hitnek állít monumentális emléket. A fináléban elénk tárul az utolsó ítélet és a feltámadás hangokba foglalt, világrengető látomása. Kozmikus jelentőségű mondanivalójához Mahler ebben a műben használ először minden addiginál nagyobb létszámú együttest. A hatalmas zenekar mellett énekes szólistákat és kórust is alkalmaz, és a zenemű időtartamát is epikus léptékűvé növeli. A szerző vallomása szerint a II. szimfónia halált vizionáló első tétele - egy gyászinduló - az I. szimfónia hősének gyászünnepe. Itt fogalmazódik meg először a gondolat, mely szerint a zeneszerző egész életében egyetlen hatalmas művet komponál - mindegyik szimfóniája az előző szerves folytatása. A II. szimfónia az úgynevezett „Wunderhorn-szimfóniák” sorát nyitja meg: ezekben Mahler A fiú csodakürtje (Des Knaben Wunderhorn) című népköltési gyűjteményből vett szövegeket zenésíti meg. A finálé, amely részben Mahler saját szövegére, részben Klopstock ódájának részleteire íródott, megdicsőült, mennyei boldogságot sugárzó záró szakaszában kórussal, szólistákkal, orgonaszóval és harangozással közli az örömhírt: „Feltámadsz, feltámadsz, tudom, / rövid pihenő után, porom!”
Az Urlicht („Ősfény”) című IV. tétel panaszos altszólóját Szántó Andrea énekli, akihez a fináléban Kolonits Klára szopránja csatlakozik.

Rendező: Nemzeti Filharmonikusok