A zeneszerzők egyik legfontosabb múzsája mindig is a természet volt. Mahler egész életműve arról tanúskodik, hogy érzékenyen reagált a környezet zenei impulzusára: I. szimfóniája panteista szimfonikus poémaként is értelmezhető. A közelmúltban elhunyt finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara az északi sarkkör lápvidékén élő madarak énekét illesztette 1972-ben írt, varázslatos világokat festő zenekari darabjába. A madárhangok felvételről szólalnak meg, bizonyos esetekben lelassítva. A zenekar hangszereihez hasonlóan a madarak megszólalásának helyét Rautavaara pontosan rögzítette a partitúrában. E különös versenymű a zeneszerző egyik legnépszerűbb darabja lett, mely számos ponton idézi a hallgató emlékezetébe a romantika vagy az impresszionizmus világát, a mű kezdete pedig leplezetlenül Csajkovszkij szellemét kívánja megidézni.
Mahler I. szimfóniájának ősbemutatója Budapesten volt. A Királyi Operaház fiatal zeneigazgatójának művét mind a közönség, mind a szakma felfokozott érdeklődéssel várta. A kritikát megosztotta a „szimfóniai költemény”, a többség inkább elutasító volt. Ifjabb Ábrányi Kornél például igen részletesen írt fenntartásairól, a madárzenéről pedig kifejezetten ironikus hangnemben szólt: az első tétel „hangulatos falusi idill, erdőzsongással, madárfüttyel, kakukkszóval, sőt, hogy a madárvilág minél teljesebb legyen, még a kakaskukorékolás sem hiányzik belőle; az utóbbi talán a vadászokat van hivatva fölébreszteni, kiknek kürtje vidáman vegyül a hangok polifóniájába”.


Rendező: Magyar Rádió Zenei Együttesek