Johannes Brahms zenei gondolkodásmódjára alapvető hatást gyakorolt a beethoveni örökség, érzékelhető ez a zeneszerző szimfóniáiban, versenyműveiben egyaránt. Így van ez a kamarazene területén is: a zeneszerző három zongoratriója - egy fiatalkori, egy érett és egy kései mű - az erőteljes formálásnak azt az igényét, a markáns témaprofilok kialakításának azt a törekvését értelmezi újjá, amelyet a zeneszerző a zongoratrió műfajában is nagyot alkotó bécsi mestertől örökölt. Mindezt azonban szenvedélyes romantikus kifejezésmód tölti meg érzelmekkel és indulatokkal, és persze jellegzetesen 19. századi - és ezen belül is mélyen jellemző Brahmsra - az a jobb szó híján „kamarazenei szimfonizmusnak” nevezhető dús, telt, sokszor már-már zenekari hatású hangzásigény, amellyel zongoratrióinak megszólalásmódját a hamburgi születésű mester kialakította. A magyar közönség által szólistaként is jól ismert hegedűs fenomén, Szergej Krilov triójának zongoristájául Nyikolaj Luganszkijt választotta, aki szintén többször játszott már Budapesten, csellistájuk, Alekszandr Knyazev pedig elismert koncerttevékenysége mellett Luganszkijhoz hasonlóan a Moszkvai Konzervatórium tanára, ráadásul nemcsak gordonkásként, de orgonistaként is jelentős muzsikus.

Rendező: Müpa