Az Apacsok névre hallgató, művészekből álló baráti kör gyakran Ida és Cipa Godebski otthonában tartotta ülését. Ravelnek kiváló érzéke volt a gyerekekhez, és elvarázsolt figuraként szeretett is kiszakadni a felnőtt közösségből, így néha beszökött a család gyermekei, a kis Jean és Mimie szobájába, ahol mesélt a két testvérnek. A mesék nem sokkal később négykezes zongoradarab írására inspirálták, amelyből balettzene és zenekari szvit is készült Lúdanyó meséi címmel. Paul Wittgenstein, az osztrák zongorista az első világháborúban elvesztette jobb karját, ennek ellenére nem mondott le hivatásáról. Balkezes darabokat rendelt a kor nagy szerzőitől, így Raveltől is. A balkezes, de kétkezesnek hangzó D-dúr zongoraverseny egyetlen több szakaszra tagolható tételből áll, tele van jazzes elemekkel, mégis inkább komorság és tragikus hangvétel jellemzi. A szünet után Saint-Saëns utolsó szimfóniája szólal meg. „Ezzel mindent megadtam, amit adni tudtam. Amit tettem, azt nem tudnám újra elérni” - írta a szerző a mű 1886-os londoni bemutatója után. Saint-Saëns a Liszttől és Berlioztól ismert tématranszformáció eszközéhez nyúlt, vagyis a kéttételes (négyrészes) művön különböző alakokban vezette végig a Dies irae dallamára emlékeztető mottót. A zongorával és orgonával kiegészített szimfóniát Liszt Ferenc emlékének ajánlotta.

Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar