A Sokszor nem halunk meg tehát nem azért nagyregény, mert hatszáz oldalas, hanem mert felvetései egyetemesek: korántsem csak holokauszt- vagy diktatúraregény, de a valaha volt egyik legszebb mű az örökbefogadásról. Tompa Andrea egyik legfontosabb módszere a szövegben a némaság, az elhallgatás; a Sokszor nem halunk meg a hiányok könyve. A történet szintjén a biológiai szülők hiányáé, a kolozsvári, erdélyi zsidóké, a történelmi igazságosságé. Tompa úgy formálja, úgy hajlítja kedvére a nyelvet, ahogyan a filmesek képi eszközökkel tudják szolgálni a hangulatot, egy fullasztó szituációét például szűk szobákban felvett közelikkel. Tompának mindezt a nyelvvel kell megteremtenie, és csodálatos végigkövetni, mennyire jól sikerül neki: a hiány nemcsak a történetben lesz ott, de a mondatok mögött is, a felszín leírásaiban, ami mögött sosem egyértelműen megválaszolható kérdésként mindig ott a mélység, a meg nem magyarázott tettekben, a szavakkal ki nem fejtett dacban. És az élettel meg nem töltött életekben. Súlyos könyv, beszédes elhallgatásokkal teli, súlyos irodalmi est a Müpa Üvegtermében.

Rendező: Müpa