Szabó Lőrinc (1900-1957) a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Alkotói pályája bő három évtizedet fog át. Első verseskötete 1922-ben jelent meg Föld, Erdő, Isten címmel. Az általa létrehozott költői nyelv gyökeresen formálta át az Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Füsttől örökölt koncepciókat. Az én és a test viszonya, az önreflexió formái, a testi lét és a szerelem egész nagy szemléleti keretét ugyanúgy átformálta, ahogyan a vers formai sajátosságait is. Megszabadult a lírai nyelv romantikus eredetű díszítettségétől, és rontott rímeivel alkalmassá tette a verset arra, hogy prózaibb közvetlenséggel beszéljen az élet alapeseményeiről. A későbbi kötetek, a Fény, fény, fény (1925) és A Sátán műremekei (1926) kétségessé tették az etikai premisszáit annak a humanista beállítódásnak, amelyet a magyar költészeti hagyomány magától értődő módon hagyományozott tovább egyik nemzedékről a másikra, és amelyet éppen Babits költészete erősített meg, aki Szabó Lőrinc mellett hosszú ideig atyai barátként állt, és aki Szabó Lőrinc számára mindvégig a legfontosabb referenciaszemély maradt. A humanista etika ironikus megtagadása egy Magyarországon szokatlan költői magatartással párosult, amennyiben Szabó Lőrinc számára a költői beszéd nem szolgálta a rokonszenv, a szeretet felébresztését az olvasóban, ahogyan korszakos nemzedéktársánál, József Attilánál, hanem az arrogáns önállítás hangján szólalt meg, ami inkább a francia kultúrában elterjedt. Ez a hangnem aztán a Tücsökzene (1947) verses regényében és A huszonhatodik év (1957) szonettjeiben megenyhül. Mindkét kötetben az emlékezés, a múlt empatikus újraélése, az utóbbiban a gyász érzelemvilága veszi át a főszerepet.

Az előadás együttműködő partnere az Örkény Színház.

Rendező: Müpa