A Petra von Kant keserű könnyei egyetlen térben - Petra von Kant lakásán - játszódik. De ez a tér minden, csak nem egyszerű. Kezdetben annak tűnik. Petra von Kant divattervező, és a lakás részletei (divatrajz, kirakatbabák) erre látszanak utalni. Látszólag még az is, hogy történetünk hősnője, Petra von Kant (Margit Carstensen) állandóan átöltözik, újabb és újabb parókákban tűnik fel. Aztán lassan felismerjük, hogy a színekkel, szabásvonalakkal, parókákkal és sminkekkel folytatott játék egy önálló jelentésréteget alkot a filmben. A kamera folyamatosan fedezi fel - olykor a háttérben - a jelentőségteljes elemeket. És világossá válik, hogy az eredetihez, a színpadra írt műhöz képest a mozgókép tud valami egészen megrendítőt. Képes megragadni az érintést. Az érintés hiányát is. Meg azt, hogy az olykor suta mondatok, tétova emberi szerepek miképpen válnak teljessé két kéz vagy test találkozásakor. Tökéletes példája ennek a hallgatag Marlene (Irm Hermann), aki olyan, mintha egy német expresszionista filmből lépett volna át Fassbinder világába. És akkor még nem is beszéltünk Hanna Schygulla alakításáról, aki ekkor már évek óta meghatározó színművésze Fassbinder filmjeinek. Digitális trükkökre ne számítson senki. Fél évszázada még hittek az ember ember által való megjelenítésének erejében.

Német nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Rendező: Müpa