A Satyricon látványtobzódás. Fellini Bosch és Bruegel nyomdokain halad. Szóval senki ne keresse benne az idillt. Brutális. Óva intjük a cizellált lelkű nézőket. Itt az antik Róma a brutalitás, a perverzió, a véres pogány szertartások pszichedelikus tablója. Ez esetben még csak morális kiüresedésről sem beszélhetünk, hiszen a mindent átjáró erkölcstelenség az alapközege ennek a világnak. Minden és mindenki eladó, babonák, hitszegés, a hatalom féktelen birtoklása… Rémes. Mintha Richard von Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis című művének illusztrációiba lépnénk be. Fellini korának Petroniusa lenne? Így is szemlélhetjük, hiszen Fellini életművének nagyon erőteljes a társadalomkritikus vonala. És ezen belül is hangsúlyos a múlthoz való viszony. Az, ahogyan a mindenkori hatalom átszínezi a múltat, hogy felhasználja saját céljaira. Filmjeiben ezzel rendszerint szemben áll a személyes emlékezés, amely pontatlan, olykor álomszerű, de emberi. A Satyricon szobrai, freskói, falfirkái azok a fragmentumok, amelyek ránk maradtak, s amelyek birtokában megpróbáljuk rekonstruálni a múltat. De érdemes-e belekapaszkodnunk ebbe a múltba? Majd a következő alkalommal a Fellini - Róma (1972) próbál választ adni erre a megválaszolhatatlan kérdésre.

Olasz nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Rendező: Müpa