Emlékezzünk csak Az édes életre! Egységesnek tűnik, noha epizódok sorozata, amelyeket a főhős, Marcello személye kapcsol össze. De a 8 és félnek, a Satyriconnak, az Amarcordnak sincs igazi nagy dramaturgiája. Ez alkalommal Fellini nem is törekszik arra, hogy egységes szövetnek mutassa a patchworköt. Belejátszottak ebbe a produkció létrejöttének amúgy megszokott bonyodalmai is, de a film végére, amikor a motorosok kidübörögnek Rómából, megértjük, hogy ezek a foltok erős fonállal varrattak össze. Korabeli kritikusai között voltak, akik egyenesen költeménynek tekintették, de olyanok is, akik rosszul viselték, hogy a klasszikusan értelmezett játékfilmi elemek valós személyekkel készült interjúkkal, áldokumentumokkal keverednek. Ráadásul ezek olykor egymásba tolódnak. De hát ezek mind Róma rétegei. Az antik Róma maradványai összecsúsznak a dicső múlt értelmezéseivel, a dicső múlt a Duce kultuszával, hogy egyszerre csak Fellini jelenében találjuk magukat, ahol tisztes urak visszasírják a múltat, miközben rezzenéstelenül szemlélik a hippiket gumibotozó rendőröket. És folytonosan át-átcsusszanunk újabb rétegekbe. A film végén a szürreális papi divatbemutató már belelóg a jövőbe, noha a múltból, az emlékekből indul, hogy aztán Nino Rota zenéjére haláltánccá váljék. Nem lesz semmi szétszálazni…

Olasz nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Rendező: Müpa