Történetünk elején Harryt (Woody Allen) nagy tisztesség éri. Az egyetem, ahonnan egykor kicsapták, most szívesen nyújtana át valami elismerést a jeles szerzőnek. A gond ott van, hogy semmiben nem lehetünk biztosak, mert Harry nem igazán tudja szétválogatni életművének alakjait és drámáit, ami tökéletesen érthető is, mert az analízisbe járó depressziós zsidócska néha magánál vonzóbb külsőbe írja magát. És talán azok a furcsa kalandok sem egészen úgy estek meg… De valahogy mégis úgy, mert különben nem háborodna fel Harry minden nője, neje és rokona… És hogy még bonyolultabb legyen minden, olykor valaki más emlékszik vissza Harry valamelyik történetére, amely íziben meg is jelenik a szemünk előtt. És mindenki másként látja, másként emlékszik. Néha maga az író is… Ha úgy vesszük, az Agyament Harry szkeccsfilm. Különálló epizódokból építkezik. De mégsem az, hiszen nem teszünk egyebet, mint Harry életében, a műveiben bolyongunk, meg mások emlékeiben, akik Harry életét és életművét idézik fel. Tükrök végtelen sora, ráadásul mindegyik tükörkép mást mutat. Ez a film hasonlít Woody Allen 1980-as filmjére (Csillagporos emlékek), de bolondabb és szürreálisabb. Szóval nem egy egyszerű darab, hiszen amikor az ártatlan néző már úgy érzi, sikerült megragadnia a mesemondás vonalát, a szerző finoman belecsíp az ülepünkbe: „Hé, ne bambulj! Miközben te jóízűen mozizol, én írom tovább a történetet. Figyeltél?!”

Angol nyelven, magyar felirattal.

A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Rendező: Müpa