A hetvenes évek végén Trevor Wishart zeneszerző és vokális improvizációs előadó a Book of lost voices, majd az On sonic art című könyveiben katalógusba veszi mindazokat a vokális lehetőségeket, amelyek a hagyományos hangképzési technikán túlmutatva a hangképző szervek fiziológiai és akusztikai adottságaiból következnek. A vokális traktust egy szintetizátorhoz hasonlítja, melyben az egyes szervek oszcillátorok, szűrők, modulátorok és rezonátorok funkcióit látják el a hangok létrehozásában. Ezzel - bár egészen más esztétikai utakon - megérkeztünk a beatbox jelenkori gyakorlatának egyik alapgondolatához. Akik tehát az iskolában nem tudták tisztán elénekelni a dó-ré-mi-t, azok előtt is nyitva áll a lehetőségek tárháza, hogy vokális virtuózzá váljanak. Hiszen a beszéd és az éneklés jól ismert hangzói, hangszínei csak a lehetőségek töredékét adják. Ki lehet próbálni: hányféle árnyalatot lehet képezni egy egyszerű „k” betű kimondásával, szinte zárt ajkakkal, „e” hangzót formálva ajkainkkal vagy „i” hangzó kimondásához szükséges széles mosollyal arcunkon. Ezek az egymással könnyen viszonyrendszerbe állítható hangzó elemek a zeneszerzésben, a vokális rögtönzésben kiválóan alkalmazhatók, nem is beszélve arról az alapesetről, amikor az utcán sétálva beatekkel kívánjuk szórakoztatni magunkat vagy barátainkat.

Rendező: Müpa