Schumann különleges, mégis elhanyagolt művében négy - akkoriban kialakult - modern kürt játszik a zenekar előtt, két natúrkürt pedig a zenekarban. A háromtételes hangversenydarab szignáljai német erdőkbe és vidékekre kalauzolják a hallgatót. A nyitótétel és a szomorkás románc után ritmikus finálé zárja az alkotást.
A sokáig egy zavarodott elmének tulajdonított, ma már sokkal inkább Schumann kései stílusához kötött Csellóversenyben a virtuozitás helyett a lírai monológok dominálnak. Magas fekvése miatt a csellószólam szinte kiált a brácsaátiratért, amely 2018-ban el is készült.
1885-ben Debussy négyéves római ösztöndíjat nyert, ahonnan minden évben egy-egy művet volt köteles küldeni a párizsi Szépművészeti Akadémiának. A Tavaszt (1887) a bizottság színesnek, de túl modernnek találta - ekkor illették Debussyt először az „impresszionista” jelzővel.
Kurtág Györgyöt zenei miniatűrjeinek összetéveszthetetlenül egyedi stílusáról ismeri a világ. A kortárs nyugati zene párizsi megismerését azonban egy itthoni alkotói korszak előzte meg. Ennek záróköve volt a Brácsaverseny, amellyel Kurtág Bartók kései stílusa előtt tiszteleg, és amelyért 1954-ben Erkel-díjat kapott. Nyugodt, lírai első tétele önálló koncertdarabbá vált, a szerző a kompozíció többi tételét visszavonta.
Ravel három évet töltött egyik főműve, az ókori pásztorregényt feldolgozó Daphnis és Chloé című balett megírásával. A hatalmas zenekart, sok ütőst és kórust alkalmazó „koreografált szimfónia” ma leginkább a szerző által összeállított szvitek formájában népszerű. A második szvitben hallható a híres Napkelte-jelenet, a Pán és Syrinx történetét elmesélő Pantomim és a darabot záró önfeledt tánctétel.

Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar