A Német requiem (Ein deutsches Requiem, op. 45) Johannes Brahms héttételes, 1868-ban befejezett zeneműve. Különlegessége egyrészt, hogy műfaját tekintve valójában nem mise, inkább oratórium, másrészt, hogy a komponista német nyelvű szöveget használt, míg a korábbi requiemek latin nyelvű szövegekre íródtak. A német címben az ein („egy”) szó a német nyelvű szövegre tett erőteljes utalásként értelmezhető. A szöveget Brahms maga állította össze a Szentírás különböző részeiből, zsoltárokból, evangéliumokból, az apostolok leveleiből, a próféták könyveiből, sőt két esetben a Biblia apokrif részeit is felhasználta. Alkotása mélyen megélt hitről tanúskodik, amelyben a sírást, a halál fájdalmát a vigasztalás és az örök élet bizonyossága váltja fel. A requiem általános emberi érvényét, felekezetek felettiségét és humanizmusát adó kicsengést az utolsó sor, a János jelenéseiből származó idézet adja: „mert megnyugosznak az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket”. Vagyis: az embert munkája, művei teszik halhatatlanná.
A Német requiem befejezésekor a zeneszerző alig múlt harmincöt éves. A zenetörténészek általában egyetértenek abban, hogy a mű létrejöttében döntő szerepet játszottak a Brahmsot megrázó halálesetek. A zenemű komponálását 1856-ban kezdte, ekkor halt meg Robert Schumann, korábbi nagy pártfogója, a másik tragikus esemény édesanyja 1865-ben bekövetkezett halála volt - az ötödik tételben ez is beleszövődik a darab zenei hangulatába.

Rendező: Budafoki Dohnányi Zenekar, Müpa