Az idei Aegon-díjas Takács Zsuzsa kortárs irodalmunk tüneményes jelensége: azok közé tartozik, akik nélkül szegényebb lenne a világ. Személyiségében és művészetében a női lélek finom rezdüléseit az intellektus önkontrollja, tág távlatokat felölelő képzeletvilágát a műgond, a lecsiszolt forma fegyelme keresztezi. Napjaink magyar irodalmának egyik magaslati pontját jelentő költészete az 1970-es első kötet (Némajáték) óta folyamatosan gazdagodva olyan szólamot mélyít el kötetről kötetre, mely végtelenül letisztult, takarékos, mégis rendkívül erős teherbírású nyelven hoz felszínre mélyen megszenvedett, súlyos jelentéstartalmakat. Takács Zsuzsa A Vak Remény című, tavaly megjelent, grandiózus kötetében összefoglalt lírája attól egyedülálló, társtalan és magával ragadó, hogy megejtő személyességével úgy szólítja és érinti meg mélyen az olvasót, hogy nem hagyja magára, hanem a magány, az elveszettség mögötti erkölcsi tartás megtartó erejére is rámutat. Költészete ilyenformán nem csupán „gyönyörködtet”, hanem felkavar és meg is nyugtat: higgadt drámaisága kapaszkodót nyújt, élni segít.
Nem mindennapi élményt ígér a vele való találkozás verseinek legautentikusabb tolmácsolója, Molnár Piroska, valamint a zenei közreműködő Szemző Tibor társaságában.

Rendező: Müpa