E költészet egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy megalkotója - egyik mesteréhez, Weöres Sándorhoz hasonlíthatóan - nagy átváltozóművész, a legkülönösebb maszkokban képes megszólalni, s így verseinek beszédmódja is roppant széles regiszterű. A tragikus, himnikus, emelkedett és elvont versbeszéd mellett mindig ott érzékelhető a groteszkre való hajlam, a hétköznapok nyelvének alulstilizáltsága, a fenséges mellett az alantas, a fennkölt mellett az akár trágár megszólalás, a komoly vagy néha komor hangvétel mellett az iróniára, öniróniára is képes szemlélet. Vagy ami a magyar költészetben amúgy kevésbé megszokott: a humorra, a nyelvöltögetésre való képesség, amit kitűnő irodalmi paródiái is bizonyítanak; e műfajban is kivételeset alkotott, a legutolsók egyike volt, aki ezt a műfajt is komolyan vette.
Orbán Ottó köztes, közvetítő szerepet töltött be a klasszikus modern és a posztmodern költészeti szemléletek közt. Verseiben ötvöződnek a legjobb költészeti hagyományok a magyar népköltészettől az amerikai „beatköltészet”, Ginsberg, Corso megtermékenyítő hatásán át a Weöres Sándor-i próteuszi költészetig. Az is világosan látszik, hogy Orbán Ottó mindvégig ragaszkodott ahhoz a költői elképzeléshez, hogy e sokszínűség, sokféleség mögött létezik egy ontológiai és etikai értelemben vett „szilárd, sugárzó mag”, hogy az életünk esztétikai értelemben sem tét nélküli. Ez az est is e megkapó és lebilincselő kettősségre szeretné felhívni a figyelmet.

Rendező: Müpa