Volt egyszer egy Hair. Eredetileg off-Broadway musical, amelyet 1967-ben mutattak be New Yorkban. Jó zene, sok-sok hippiség. 1750 előadás. Londonban közel kétezer. Vonzó és eredeti volt benne az új generációs zene, az, hogy egy hippi közösség/kommuna köré épül, hogy felvillan benne a New Age gondolkodás és a vietnami háború. Az akkor még javában tartott, amikor Forman a Hairt filmre vitte, már vége volt. Talán ezért is vált keményebbé, drámaiabbá a meglehetősen laza librettó; a történet sokkal komolyabbra fordult. Egy oklahomai srác megkapja behívóját, és nekivág a világnak. New Yorkban találkozik egy hippi közösséggel, az ellenkultúrával, lázadó eszmékkel, egy különös zenei világgal és a szerelemmel.
A Hair kultuszfilmmé vált. Érthető, hiszen dalba-táncba sűríti az új generáció értékrendjét. Pontosabban fogalmazva: mindazt, amit a fiatalok nem fogadtak el. A Hair minden perce provokál. A hatalom és a nyárspolgárok orra alá tolja, hogy tele van a hócipője a hárombetűs nevű intézményekkel, a hatalomiparosokkal, a háborúval, a rasszizmussal, s már-már gyermeki örömmel zaklatja őket a drogok felsorolásával és más illetlen szavakkal. S bár ez alkalommal a díjeső elmaradt, a kritikusok szerették a filmet. Az egészben az a vicc, hogy a Hair minden eredetisége mellett nagyon is tiszteletben tartja az amerikai filmmusical műfaji szabályait. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a laza, epizodikus történet mégsem esik szét. És hogy a végén - amikor a szemünket törölgetjük - az az érzésünk, több ez, mint egy musical. Elmélkedés a szabadságról, a lázadásról, arról, hogy van-e választásunk.

Rendező: Müpa