Az 1973-as cannes-i filmfesztiválon A nagy zabálás iszonyatos botrányt kavart. És még utána is. S ahogy az botrányokkal lenni szokott, Marco Ferreri filmje megosztotta a nézőket és a kritikusokat. Voltak, akik kikérték maguknak a zabálásba merülő testek képeit és hangjait, és voltak, akik lelkesedtek az új francia film bátorságáért, még ha rendezője olasz is. Mindkét reakció érthető, mert bár a féktelen evés-ivásnak már voltak előképei a filmvásznon, például Tony Richardsonnál vagy Federico Fellininél, A nagy zabálás mindent felülmúlt.
A történet főszereplője négy barát, aki kivonul a világból, hogy kizabálja magát az életből. Világos allegória a fogyasztói társadalomról, a felső középosztályról. A hetvenes évek nagy filmeseit Buñueltől Pasoliniig hasonló gondolatok foglalkoztatták. Sőt még a hetvenes években meglóduló új műfaj, a katasztrófafilm is hozzászól a moralitás, a felelősség kérdéseihez. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de Ferreri filmjének képei és hangjai változatlanul provokálnak. És elgondolkodtatnak. Hiszen a féktelen fogyasztás most már - negyvenöt évvel később - önveszélyesből közveszélyessé fajult. És a kivonulás is új jelentésárnyalatokat kapott. Hogyan is viszonyulnak az egyre nagyobb jólétben élők ahhoz a közösséghez, amely az ő védett falaikon kívül él? Tartoznak-e felelősséggel bárkinek - önmagukat leszámítva? Szeretnénk-e közéjük tartozni? A nagy zabálás lelket és gyomrot felkavaró elmélkedés a habzsolásról. És a csömörről.

Rendező: Müpa